Negyedik nap

Este van és gyászomban leittam magam kb 3-4 feles pálinkával. Életemben úgy istenigazán elősör berúgtam, és a fájdalom elmúlt egy időre, de nem hagyatkozhatom állandóan erre. Délelőtt 10 és fél 11 között a mellettünk lévő utcában megtaláltam anyával Robikát..... Nem is tudom mit éreztem. Valahogy egyszerre szomorúságot és megkönnyebbülést is. Megkönnyebbülés a lelkemnek, mivel el tudtam temetni, tudom, hogy nem ették meg, hogy nem szaggatták szét, a lelke nyugodtan újjászülethet, és ő is, még ha a lelke itt van, nyugodtabb, hogy itt van a kicsi teste, ahol biztonságban érezte magát. Szomorúság pedig, hogy megtaláltam. Valahogy így titkon még mindig reméltem, hogy talán, előkerülhet élve, hogy lehet el tudott menekülni a kóbor kutyák elől, és valahol megbújt, mert megsérült, de sajnos nem... Egy üres telek sarkában feküdt, a teste már merev volt, és látszott hogy a kutyák által halt meg. Nagyon nehéz erről beszélnem, és szerintem hagyom is ezt mára, mivel egyszerűen, még ha le is ittam magam, valahogy ez még sem megy. Egyszerűen annyira friss ez, hogy agyilag fel sem tudom fogni, lelkileg pedig egyszerűen nem bírok beszélni erről a fájdalomról.... Elbúcsúztam Robikámtól amennyire tudtam. Amikor hazahoztunk, az előtérben leraktam, és tudtam agyilag, hogy el kell temetni, de mégis lelkileg képtelen voltam legelőször. Ültem, és vártam, hogy újra elkezd majd lélegezni, de közben mégis tudtam, hogy ez már soha nem jön elő, de mégis vártam a csodát, ami persze soha nem jött meg. Ültem még mellette, simogattam, néztem, erőt kellett gyűjtenem magamban, hogy elássam. Nagyon nehéz volt elengednem, mivel a tudat, hogy soha többé nem láthatom, nem érinthetem és nem puszilhatom meg, akkora fájdalommal töltött el mint amit életemben soha nem éreztem eddig. Azalatt a két óra alatt megástam a kicsi sírját a virágágyasban, lefotóztam, vágtam egy picit a szőréből emléknek, és kivittem. Ott leültem még vele egy órát, simogattam, ölelgettem, erőt kellett gyűjtenem, hogy beletegyek a földbe és elássam. Mielőtt belehelyeztem a földbe, számtalanszor megpusziltam, tudtam, hogy ez az utolsó, hogy megtehetem, tudom, hogy nincs tovább. Lefotóztam. Amikor belehelyeztem a sírba, a szívem nem bírta elengedni, úgy éreztem ki kell onnan szednem, mert bármikor életre kelhet, mintha én ölném meg azzal, hogy elásom. Mellétettem a kis maradék kajáját amit annyira szeretett, és anya is kihozta ami még megmaradt a hűtőbe a részére, és szív szaggatott sírás közepette elástam, miközben azt kívántam, ha újjászületik, emberként szülessen újjá, ahol szerető családban nő fel, ahol egészséges, hosszú élet vár rá, minden nélkülözés és minden szomorúság nélkül, úgy érzem megszenvedett ő a mostani életében eleget, hogy a következő életében egy gyönyörű, boldogsággal teli élet várja. A lelkem ettől függetlenül egyszerűen úgy érzem szétszakad, az agyam pedig képtelen felfogni, tudom, hogy ott van, mégis úgy érzem még hazajön élve, nyávogva, és várja a kaját a fürdőszobába, ahol félig kilesve figyel, hogy mikor viszem neki. De ez már nem fog eljönni.....