Blogom kezdte

Szavakkal leírhatatlan milyen szomorúságot érzek most. Robikámat szombaton reggel engedtem ki itthonról, és azóta is várom. Ő egy 8,5 éves cica, akiről ma tudtam meg, hogy véglegesen eltávozott közülünk. Ahogy írom ezen sorokat, olyan szomorúságot érzek ami elepeszt, megállás nélkül sírok, és az Isten sem tudja, hogy miért kellett őt elvennie tőlem. Még csak 8,5 év volt, egy csomó betegséget, műtét átvészeltem vele, éreztem, hogy érzi, hogy mellette állok, és amikor én is tavaly már halál közeli állapotban voltam, éreztem, hogy mellettem áll, állandóan feküdt a mellkasomon órákon át, nem lehetett letenni,érezte, hogy beteg vagyok. Most a legutolsó műtétje 1 hónapja volt, ahol kiderült, hogy az egyik fülére teljesen süket, még a másikra részlegesen hallott. Szegény már 1,5 éves kora óta sorra jöttek a betegségei. Akkor a szomszéd kutyája kapta el, amikor a belszerveit helyretették, de sikerült életben tartani, ám mint akkor kiderült gennyes tüdőgyulladása is volt, ezzel mindennap több mint egy hónapig kellett vele kezelésre járni. Ezután sorra jöttek a bajok, a nyakát összevarrták,a farka el volt törve, többször volt sánta, fagyállót ivott, amit sikerült leküzdenem vele, agyrázkódást szenvedett előtte pár hónappal, akkor megint 3 hétig ki sem lehetett engedni,mivel szédült, azután el ferde fejtartása maradt, de teljesen rendbe jött. Most pedig szombaton(mától számítva 4 napja) kiengedtem, és azóta nem jött haza. Kérdem én hol van az igazság? Egész életében szenvedett, egész életében nem tudom hányszor fájdalma volt. Igazságos ez, hogy magányában halt meg? Nem tudom érzelmileg feldolgozni, hogy nem tudtam neki segíteni, nem tudtam vele legalább ott lenni, de azt sem hogy nem is találom a testét, hogy legalább itthon eltemethessen. Pedig mindig számított rám, látszott ahogy rám nézett. Annyira okos volt, annyira értelmes, látszott a szemén hogy gondolkodik, ha fogdostam a kis golyójait, nem tetszését fejezte ki, ha simogattam, néha tetszett neki, néha nem. Meg tudtam különböztetni a nyávogásai alapján, hogy mit akar, egyszerűen képtelen vagyok ezt érzelmileg feldolgozni, hogy most ott fekszik valahogy egyedül halottan, és senki sem volt vele, és soha nem jön haza, soha nem tudom megsimogatni, és szólítani a nevén. Egyszerűen nagyon fáj, nem bírom a sírást abbahagyni. Nem szerettem volna ilyen véget neki, nem érdemelte volna. Ilyet nem, sőt hosszú életet nyugalomban, mert amennyit már elszenvedett legalább azt megérdemelte volna......

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Harmadik nap

Tegnap egész nap a számát sem tudom hányszor sírtam, nem bírom elviselni, még egy felest is megittam pedig egyáltalán nem szeretek inni, de kényszert éreztem rá, hátha segít egy kicsit enyhíteni. A másik módszer amivel próbálkoztam, hogy videókat néztem, hátha az le tud foglalni, amíg néztem sikerült is, de amint nem ismét eszembe jutott és elviselhetetlen volt. "Hol lehet? Hogyan halt meg? Egyből, vagy szenvedett nagyon sokat? Eszébe jutottam? Már elvitte valami állat és megette, vagy épp még mindig ott fekszik ahogy meghalt? Ha smég megtalálhatom vagy már nem?" az ehhez hasonló gondolatoktól zsong a fejem. Legalább egy kis megnyugvást jelentene ha megtalálnám és itthon eltemethetném, mert tudnám, hogy itt van ahol biztonságban érezte magát, és nem ott valahol az isten háta mögötti helyen egyedül, magában ahogy meghalt. Elviselhetetlen, nem bírom ki ezt. 3 napja tudom, de már 6 napja eltűnt, de én még mindig várom, miközben belül érzem, hogy ő már soha többé nem fog visszat...
További információk

Negyedik nap

Este van és gyászomban leittam magam kb 3-4 feles pálinkával. Életemben úgy istenigazán elősör berúgtam, és a fájdalom elmúlt egy időre, de nem hagyatkozhatom állandóan erre. Délelőtt 10 és fél 11 között a mellettünk lévő utcában megtaláltam anyával Robikát..... Nem is tudom mit éreztem. Valahogy egyszerre szomorúságot és megkönnyebbülést is. Megkönnyebbülés a lelkemnek, mivel el tudtam temetni, tudom, hogy nem ették meg, hogy nem szaggatták szét, a lelke nyugodtan újjászülethet, és ő is, még ha a lelke itt van, nyugodtabb, hogy itt van a kicsi teste, ahol biztonságban érezte magát. Szomorúság pedig, hogy megtaláltam. Valahogy így titkon még mindig reméltem, hogy talán, előkerülhet élve, hogy lehet el tudott menekülni a kóbor kutyák elől, és valahol megbújt, mert megsérült, de sajnos nem... Egy üres telek sarkában feküdt, a teste már merev volt, és látszott hogy a kutyák által halt meg. Nagyon nehéz erről beszélnem, és szerintem hagyom is ezt mára, mivel egyszerűen, még ha le is ittam...
További információk

Hatodik nap

Félek. Egyszerűen félek, hogy már most nem érzem közel magamhoz Robit, hogy már most elkezdtem felejteni, és ezzel azt érzem, hogy mintha elárulnám. Úgy érzem szomorúnak kell lennem, mert ha elkezdek mosolyogni olyan mintha kezdeném elfelejteni, és fájdalmat kell éreznem az elvesztése miatt, mert akkor olyan mintha nem is lett volna. Eddig az fájt, hogy elvesztettem, most már az is fáj, hogy kezdem elfelejteni, távol érezni magamtól, és attól félek még hogy egy idő után nem megyek hátra a kis sírjához, hogy beszélhessek hozzá, és olyan mintha ott lenne egyedül várva engem, hogy menjek hozzá, de örökké fog várni ha nem megyek oda hozzá. Ezek a gondolatok miatt kikészülök. Nem akarok felejteni, fáj felejtenem, mert akkor olyan mintha nem szerettem volna soha, szomorúsággal tölt el, és ettől azt érzem szétszakad a mellkasom... Mindig úgy érzem, hogy várnom kell rá, hogy haza fog jönni, csak most lement megint csavarogni, de sötétedés előtt hazajön, várja a kis kajáját, majd leül az öl...
További információk