Második nap

Az éjszakám elfogadhatóan telt, bár képtelen voltam a saját szobámban aludni egyedül, ahol csak Robikával aludtam eddig. Inkább a szüleimnél aludtam a földön, még mindig jobb azon a kényelmetlen, merev földön aludni, mint ott ahol képtelen lennék most napokig vagy hetekig. A szomorúság nem múlt el, elemészt akármivel próbálkozom. Sok embernél, ha elveszti egy szerettét egyből az öngyilkosság jut eszébe, nos én úgy látszik nem az a fajta vagyok. Úgy érzem nekem még valamit tennem kell az életben, úgy érzem hogy nekem még meg kell találnom Robikám testét, még ha be kell másznom különböző magánterületekre, és ha fel is jelentenek nem érdekel, számomra a lényeg az, hogy itt nyugodhasson, ha már egyedül magában halt meg, legalább a teste itt térhessen nyugovóra, mind én, mind szerintem az ő lelke is hamarabb megnyugszik és újjá tud születni. Azért írom ezen sorokat most, hogy a jövőbeli magam ha majd évek vagy nem is tudom mikor majd egyszer újra elolvasom akkor tudjam ekkor mit éreztem, hogy mekkora fájdalom volt az elvesztése, és ezt nem akarom elfeledni. Ahogy a történteket vele, még ha sok idegeskedéssel, sok szomorúsággal járt is, emlékezni akarok minden egyes percére. További jellemzők rá amiket szerettem: Ha szóltam, hogy "Dididí" futott és ha hozzá csámcsogtam is, akkor tudta, hogy itt a hámi. Ha nem tetszett neki amit adtam, akkor elfutott a fürdőszobából. Ha egy papírlapot raktam elé, tudta, hogy jön a kaja, mivel csak arról volt hajlandó megenni a kaját. Próbáltam a számára megfelelő, aranyközéputas ételeket adni, hogy szeresse is, de a veséje a lehető legkevesebbet károsodjon. Ha meglátott, aranyosan nyávogva üdvözölt, nem csak enged hanem anyukámat is. Szerettem a kis hátát ahogy görnyedve aludt, szerettem hogy ahogy ment mindig elfelé, kocogva futott, nem ment. Minden egyes mozzanatát szerettem. Ha tudta, hogy jön a sötét jött haza, ha viszont bent volt és még világos volt, nézett kifelé az ablakon, hogy miért nem engedem ki ha világos van, látszott a tekintetén. Mindig az ágyam sarkában aludt a lábamnál, ha fájdalma volt az ölembe kuporodott, mintha tudta volna, hogy én vigyázok rá, hitt bennem, bízott bennem. Ami bánt, hogy az utolsó éjjel a sarokba csinált nálam, és én pedig kizavartam, ha tudtam volna, hogy ez fog történni, akkor aznap nem engedem ki, ha tudtam volna, hogy a környéken el vannak szabadulva kóbor kutyák, tettem volna ellenük. De valahogy egyszerűen éreztem azt, hogy nem sokára el fogom veszíteni, nem tudom miért de éreztem, hogy 3-4 hónapon belül ez be fog következni. Szombaton tűnt el, és az utolsó képeket róla csütörtökön este készítettem.... Eljön a reggel nincs kiért felkelnem, ha eljön a sötétedés nincs kiért izgulnom, hogy jön-e.... Egy óriási űr van bennem mintha a másik felemet vesztettem volna el, mintha a gyermekemet, akiről kiskora óta gondoskodtam...

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Harmadik nap

Tegnap egész nap a számát sem tudom hányszor sírtam, nem bírom elviselni, még egy felest is megittam pedig egyáltalán nem szeretek inni, de kényszert éreztem rá, hátha segít egy kicsit enyhíteni. A másik módszer amivel próbálkoztam, hogy videókat néztem, hátha az le tud foglalni, amíg néztem sikerült is, de amint nem ismét eszembe jutott és elviselhetetlen volt. "Hol lehet? Hogyan halt meg? Egyből, vagy szenvedett nagyon sokat? Eszébe jutottam? Már elvitte valami állat és megette, vagy épp még mindig ott fekszik ahogy meghalt? Ha smég megtalálhatom vagy már nem?" az ehhez hasonló gondolatoktól zsong a fejem. Legalább egy kis megnyugvást jelentene ha megtalálnám és itthon eltemethetném, mert tudnám, hogy itt van ahol biztonságban érezte magát, és nem ott valahol az isten háta mögötti helyen egyedül, magában ahogy meghalt. Elviselhetetlen, nem bírom ki ezt. 3 napja tudom, de már 6 napja eltűnt, de én még mindig várom, miközben belül érzem, hogy ő már soha többé nem fog visszat...
További információk

Negyedik nap

Este van és gyászomban leittam magam kb 3-4 feles pálinkával. Életemben úgy istenigazán elősör berúgtam, és a fájdalom elmúlt egy időre, de nem hagyatkozhatom állandóan erre. Délelőtt 10 és fél 11 között a mellettünk lévő utcában megtaláltam anyával Robikát..... Nem is tudom mit éreztem. Valahogy egyszerre szomorúságot és megkönnyebbülést is. Megkönnyebbülés a lelkemnek, mivel el tudtam temetni, tudom, hogy nem ették meg, hogy nem szaggatták szét, a lelke nyugodtan újjászülethet, és ő is, még ha a lelke itt van, nyugodtabb, hogy itt van a kicsi teste, ahol biztonságban érezte magát. Szomorúság pedig, hogy megtaláltam. Valahogy így titkon még mindig reméltem, hogy talán, előkerülhet élve, hogy lehet el tudott menekülni a kóbor kutyák elől, és valahol megbújt, mert megsérült, de sajnos nem... Egy üres telek sarkában feküdt, a teste már merev volt, és látszott hogy a kutyák által halt meg. Nagyon nehéz erről beszélnem, és szerintem hagyom is ezt mára, mivel egyszerűen, még ha le is ittam...
További információk

Hatodik nap

Félek. Egyszerűen félek, hogy már most nem érzem közel magamhoz Robit, hogy már most elkezdtem felejteni, és ezzel azt érzem, hogy mintha elárulnám. Úgy érzem szomorúnak kell lennem, mert ha elkezdek mosolyogni olyan mintha kezdeném elfelejteni, és fájdalmat kell éreznem az elvesztése miatt, mert akkor olyan mintha nem is lett volna. Eddig az fájt, hogy elvesztettem, most már az is fáj, hogy kezdem elfelejteni, távol érezni magamtól, és attól félek még hogy egy idő után nem megyek hátra a kis sírjához, hogy beszélhessek hozzá, és olyan mintha ott lenne egyedül várva engem, hogy menjek hozzá, de örökké fog várni ha nem megyek oda hozzá. Ezek a gondolatok miatt kikészülök. Nem akarok felejteni, fáj felejtenem, mert akkor olyan mintha nem szerettem volna soha, szomorúsággal tölt el, és ettől azt érzem szétszakad a mellkasom... Mindig úgy érzem, hogy várnom kell rá, hogy haza fog jönni, csak most lement megint csavarogni, de sötétedés előtt hazajön, várja a kis kajáját, majd leül az öl...
További információk